Isztambul!

Szinte pontosan hét év kihagyás után tértem vissza ide. Anno a Sarki Fűszeres nyitása előtt pár héttel óriási lelkesedéssel vetettem bele magam a város pezsgő forgatagába. Akkor is azért jöttem, hogy inspirációt merítsek és lelkesen (naivan!) kerestem az esetleges partnereket. Nagyon szerettem volna fűszereket, olajos magvakat, olívát, kitudjamégmit direktben Törökországból beszerezni. Nem igazán sikerült, de tanultam belőle! J Isztambul valahogy sokkal koszosabban, rendezetlenebbül élt az emlékeimben. Ehelyett tiszta utcák, modern villamosok, felújított homlokzatok és a változatosság kedvéért itt is sok folyamatban lévő építkezés fogadott. A város külsőleg sokkal európaibb, mint vártam. Nagy kár, hogy napjainkban ez a hihetetlen történelemmel és kultúrával rendelkező hely kicsit sem európai cselekedetek színtere lett. Mocskos, aljas támadások érik az ártatlan embereket. Ott jártunkkor épp a Kék Mecsetnél robbantotta fel magát egy öngyilkos merénylő, a halálba rántva ezzel tíz turistát. Pont annyira voltunk távol az eseményektől, hogy biztonságban legyünk, ugyanakkor testközelből érezhessük egy ilyen támadás utóhatásait. Soha ennél közelebb nem szeretnék lenni semmilyen hasonló eseményhez. Döbbenetes, hogy a helyi szervek milyen gyorsasággal, hatékonysággal, rutinnal kezeltek mindent. Érezhető volt, hogy fel vannak húzva, hogy nagyon ki vannak élezve! Mi magunk másfél villamosmegállónyira voltunk az eseményektől a robbantás pillanatában, egy-két percen belül 30-40 autóból álló konvoj húzott el mellettünk, szó szerint letolva az útból minden elő és élettelen akadályt. Mire a villamos megtette azt a másfél megállónyi utat (kb. 9-11 perc leforgása alatt) és elértünk a térre, ahol a merénylet történt, ott már minden hermetikusan le volt zárva, el volt barikádozva. Hozzá vannak szokva, fel vannak készülve. Látszik… Sajnos!

Akkor, ott mi teljesen atipikusan reagáltunk. Igaz csak pár kilóméternyire voltunk az eseményektől, de mégis csak nagyjából egy óra elteltével tudtuk meg pontosan mi is történt… A világhálóról! Ahelyett, hogy félni kezdtünk volna, bezárkóztunk volna a hotelszobába, inkább múzeumba mentünk, kávéztunk, a Boszporuszon hajókáztunk, nevetgéltünk. Érdekes hogyan működik a lélek és az elme. Most, majd’ két hónap elteltével valamiért mégis elfojthatatlan kényszert érzek, hogy mindezt kiírjam magamból.

• Számomra a legborzasztóbb azt volt megélni, hogy a merénylő talán az előttünk haladó villamossal ment a helyszínre. Bárki lehetett az a tömegben. Másnap reggel, amikor ismét villamosra szálltam, hogy a párommal és a barátainkkal kávézással kezdjük a napot a fűszerpiacnál, én csak néztem az arcokat és azon gondolkodtam, hogy bárki lehet az! Ez a céljuk? Ezt a félelmet akarják belénk táplálni? A gyűlöletnek ezen csíráját akarják elültetni? Néztem az emberek arcát és azon gondolkodtam… Elmondani is szégyellem miken gondolkodtam.
• A 11 ember halálát okozó merénylet szinte egész pontosan 24 órás hír volt a világsajtóban. Utózöngéi is maximum három napig voltak láthatóak, hallhatók. A Kék Mecset előtti teret már másnap délelőtt megnyitották a látogatók számára, addigra már a pokolgép ütötte lyukat is befoltozták. Ha akkor érkeztünk volna Isztambulba, szinte észre sem vesszük mi történt ott pontosan EGY NAPPAL előtte. Van, aki azt mondja ez így helyes. Gyorsan tüntessük el a nyomokat, csináljunk úgy, mintha meg sem történt volna. Azért, hogy merényletek kitervelői lássák, hogy erősek vagyunk, hogy nem rogyunk meg, hogy az élet megy tovább! Részben én is így gondolom helyesnek, de mi van, ha ez a robbantókat csak még nagyobb tettekre készteti. Mi van, ha ettől csak hangosabbak, nagyobbak akarnak majd lenni és nem csak 24 órás hírként karnak szerepelni?!
• Törökországnak fontos szerepet szánnak a politikusok. Törökországtól sokat várunk mi európaiak. Azt várjuk tőlük (meg Görögországtól, meg bárkitől, aki a peremvidéken fekszik), hogy helyettünk elvégezzék a piszkos munkát és feltartóztassák a Szíriából érkező menekültáradatot. Abba bele sem kezdenék, hogy ez az áradat már rég nem csak Szíriából érkezik. Vajon ez az ország, amit amúgy is rengeteg belső feszültség feszít képes lesz ellátni ezt a feladatot? Kötve hiszem.
• Nekünk idehaza hozzá kell szokni ehhez? Ránk európaiakra, ránk magyarokra is ez vár? Ilyen életre kell berendezkedni? A mi rendőrségünk, tűzoltóságunk, terrorelhárításunk is ennyire felkészült kell legyen? Párizs óta azt is tudjuk, hogy jobban tesszük, ha igen!

Na de hagyjuk ezeket a súlyos gondolatokat, hagyjuk a félelmet, a terrort, a menekültválságot. Hagyjuk, mert a végén megfekszi a gyomrunk! Felejtsük is el gyorsan, mielőtt gyomorrontást kapunk tőle. Menjünk inkább vissza enni-inni, menjünk vigadni, rakit vedelni. Akkor el is tűnnek gyorsan mind ezek a problémák! Fejet a homokba, vagy a tányérba, pohárba… Mindenkinek kedve szerint! Ígérem, hogy az Isztambulról szóló poszt második felében a „lényeggel” foglalkozom majd. Azzal, amiért Isztambulba jöttem és azzal, amit ebből, vagy ezen kívül meg is kaptam! Folytatása következik…